Az indulástól a hálóig
Másnap reggel Artemisz korán felkelt, és tűkön ülve várta az
indulást. A kocsi hátuljában ülve izgatottan nézelődött. Alig érkeztek meg és
pakolt ki Vernon bácsi a kulikra, Artemisz már sietett is megkeresni Nicole-t,
aztán megtorpant. Harry pedig, aki mögötte
haladt, kis híján nekiment.
- Hogy kell bemenni a
vágányra? - töprengett hangosan a lány. Az öccse
csak a fejét rázta. Elmentek megkérdezni, de az ellenőr, akit megkérdezett, nem tudott neki segíteni, és az öccse sem járt több sikerrel. Petunia néni végig ott volt a
nyomában. Vernon bácsi pedig Dudley-val együtt az információs pultnál
kérdezősködött. Mire megint mind az öten együtt voltak, már csak tíz perc volt
hátra az indulásig. Harry hirtelen megrángatta Artemisz karját, és egy vörös hajúakból álló csoport felé mutatott. A lány csak egy szót kapott el:
mugli. Emlékezett rá, hogy korábban az öccse beszélt erről. A boszorkányok és
varázslók nevezik így a varázserővel nem bírókat. Követte az öccsét a család
után. Némán nézték, ahogy
a család gyerekei eltűnnek. Artemisz megrökönyödve végignézte, ahogy a vörös hajú
boszorkány utasítását követve Harry a korlát
felé fut. Mikor a hölgy mosolyogva biztatta, hogy ő is menjen az öccse után, a
nagynénjére nézett, az bólintott, mellé lépett,
és együtt indultak a korlát felé. A korlát pedig, mintha ott se lett volna,
átengedte őket. Még körül se nézett, de Vernon bácsi és Dudley már mellettük is
álltak. Látta nem messze az öccsét, ezért arra indult el. Mikor már
a fiú mellett álltak, jobban körülnézett. A közelükben pöfékelő nagy piros
mozdony oldalán felirat hirdette: Roxfort Expressz.
Még a mozdonyt és a vonatot figyelte, amikor jobbról szapora lábdobogást hallott. Épp csak oda
fordult, már el is takarta a kilátást egy szőke hajzuhatag. Artemisz nem
habozott csatlakozni a sikoltozva ugráló lány örömkitöréséhez. Mikor a lány
mosolyogva elengedte, Artemisz - bár gondolatban jól leszidta magát - azért
még mindig mosolyogva nézett a szőkére, hisz a találkozásuk óta folyamatosan
leveleztek. Azt is megbeszélték, hogy a peronon találkoznak, és mivel a vonat
hamarosan indul, Nicole jobban kimutatta az örömét, mint arra számítani lehetett volna.
- Foglaltam helyet a
vonat elejében - kezdett lelkesen csacsogni az említett
-, de sajnos csak kettőnknek tudtam. Bocs, Harry - tette hozzá szabadkozva.
- Semmi baj - rázta a
fejét a fiú -, de akkor megyek helyet keresni, mielőtt mind elfogy.
Rámosolygott a nővérére, és Nicole-ra, majd egy gyors intés
után elsietett. Vernon bácsi felrakta a vonatra a lány ládáját, majd megvárta,
míg az unokahúga elhelyezi Luna kalitkáját. Ezt
követően mind leszálltak, hogy a lány elköszönhessen. Dudley-t és Vernon
bácsit melegen megölelte, Petunia nénitől pedig kapott egy nagy puszit.
- Csomagoltam neked
egy kis ennivalót az útra. Nagyon kérlek, hogy vigyázz magadra! – mondta Petunia néni, miközben
az arcán patakokban folytak végig a könnyek. A lány eleinte nyugtatgatta, de aztán az ő arcán is elkezdtek peregni
lefelé a könnyek. Érezte, hogy a vállára súly nehezedik. Először azt hitte, hogy a nagynénje nem bírta tovább,
és a lányra ejtette a teljes súlyát. Valójában pedig az történt, hogy az eddig
a kuliján árválkodó válltáskája került a vállára Vernon bácsi jóvoltából. Ekkor
hangzott fel az indulást jelző sípszó. Még egyszer megölelt mindenkit, majd Nicole-lal együtt felugrott a
vonatra. Addig integetett a családjának, amíg el nem tűntek a szeme elől.
Visszamentek a kupéjukba, ahol már négy másik roxfortos diák is ült. Az ajtó mellett, bal oldalon egy szőke copfos lány ült, a szomszédja egy
kerek arcú fiú volt, aki egy szökni próbáló varanggyal viaskodott. A másik
oldalon egy hirtelenszőke és egy sötétbőrű fiú ült. Nicole a hirtelenszőke,
Artemisz pedig a kerek arcú fiú mellé ült le.
- Sziasztok. Én
Hannah Abbott vagyok. Ha jól látom, mind elsősök vagyunk. - A többiek bólintottak. - Nos, kit hogy hívnak? - fordult a szőke copfos lány a többiekhez.
- Én Dean Thomas
vagyok - kiáltotta a sötétbőrű.
- Én Seamus Finnigan
vagyok - vágta rá vele egyszerre a hirtelenszőke fiú. A két fiú
összevigyorgott.
- Engem Neville
Longbottomnak hívnak. - A kerek arcú fiú halkan szinte suttogva beszélt.
- Az én becses nevem
Nicole McLarka. - A lány közben nevetett azon, hogy Neville egyre
elkeseredettebben küzd a varangyával. Artemisz sóhajtott egyet, és csak utána
mondta ki a saját nevét, felkészülve a többiek reakciójára.
- Az édesanyám az
Artemisz Potter nevet adta nekem a születésemkor. - Nem kellett csalódnia: a négy arc olyan lendülettel fordult az irányába, mintha
legalábbis dróton rángatták volna őket.
Artemisz hallani vélte a halk roppanásokat, amelyek valószínűleg a hirtelen mozdulat következményei lehettek, de egyedül Neville
foglalkozott ezzel.
- Potter? - kérdezte
Hannah. A többiek is kérdőn néztek rá, kivéve Nicole-t, akinek viszont a
szájára kellett szorítania a kezét, hogy ne törjön ki belőle a nevetés.
Artemisz a szemét összeszorítva bólintott.
- Igen.
- Az nem lehet -
kezdte Seamus -, hisz már csak egy Potter van - itt figyelmeztetően felemelte
az ujját, hogy jelezze, valami fontosat akar mondani -, és ő fiú. Ezt biztosan tudom.
A többiek Nicole kivételével szaporán bólogattak. Ő már a
lábait is felhúzta az ülés szélére, és a térdére szorította az arcát, de még
így is pukkadozott.
- Így van, egy lány
egyébként se tudta volna legyőzni Tudjukkit - bólogatott Dean egyetértése jeléül. Hangos puffanás hallatszott, ahogy Nicole hirtelen letette a lábát a
földre. Villámló tekintetét látva Neville
kicsire összehúzta magát, és megpróbált eltűnni
az ülésben.
- Ezt azonnal vond
vissza! - Hannah hangja úgy csattant, mint egy egérfogó. Gyilkos tekintete úgy
sütött, hogy Artemisz azt várta, mikor esik neki a két fiúnak. - A lányok
igenis vannak olyan erősek, mint a fiúk, sőt van, amiben még erősebbek is.
- Így van - tette
hozzá Nicole, ökölbe szorított kézzel.
- Kifelé! - Hangja halkan,
szinte suttogva hallatszott, mégis megfagyott
körülötte a levegő. Hannah, Nicole és Neville oda-vissza kapkodták a fejüket
Artemisz és a két fiú között. Dean és Seamus meg se mertek mozdulni. A
leheletük a szó legszorosabb értelmében fehéren gomolygott a kupéban. A
gyerekek szorosabbra húzták magukon a felsőket, vagy akin nem volt, az maga köré kulcsolta a karját, és kutakodva nézett körbe a többiekkel együtt, hogy megtalálják a hirtelen jött hideg forrását. Mindenki, kivéve Artemiszt. Ő egész testében remegve próbált
megnyugodni.
- Kifelé! - hangja
remegett az elfojtott indulattól, dühtől. Mikor a két fiú még mindig nem
mozdult meg, elüvöltötte magát:
- Most azonnal!
A két fiú rémülten felugrott, majd a cuccaikat maguk után
vonszolva, szinte kizuhantak az ajtón.
- Artemisz? - Nicole
remegő, cérnavékony hangja rángatta vissza a valóságba.
- Pillanat. - hangja
még mindig remegett.
Lehunyta a szemét, és mély levegőket vett, hogy le tudjon
higgadni. Eltartott úgy öt percig, mire sikerült
neki. Kinyitotta a szemét, és egy
szemvillanással helyreállította
a hőmérsékletet a kupéban.
- Sajnálom - suttogta
szomorúan -, de nem bírom azokat a fiúkat, akik lenézik a lányokat.
- Megértelek, én is felhúztam magam.
- Én is - bólogatott
Hannah.
- Nálunk a családban
mindig is én volt a leggyengébb, nem kell mondani,
anélkül is tudom, hogy nálam még a lányok is erősebbek - suttogta szomorúan
Neville.
Nicole felállt, és Artemiszt is felsegítette. A két lány szorosan megölelte egymást, majd egymás
mellé ültek le Neville-lel és Hannah-val
szemben.
- Nem esett bajotok, ugye? -
nézet rájuk aggódva Artemisz.
- Ez fantasztikus volt!
- Neville lelkesen felugrott az ülésről, s a
varangya ezt kihasználva a résnyire nyitva maradt ajtón át kisietett a
folyosóra.
- Trevor! - kiáltotta,
és az állat után lendült. Elkapnia azonban nem sikerült. A lányok is
felpattantak, és Neville nyomában kisiettek a
folyosóra. A varangy azonban már nem volt sehol. Neville jobbra-balra kapkodta a tekintetét, de nem
jött rá, merre indulhatott az állat. Kétségbeesésében
sírni kezdett.
- Jaj, Trevor! - sírta, és elsietett a folyosó egyik
irányába. A három lány egy mély sóhaj után visszament a kupéba.
- Én már csak azt nem
értem, hogy mégis miként csináltad ezt a hideg cuccot, vagy inkább majdnem
telet? - nézett kérdőn a barátnőjére Nicole. A kíváncsiság, tekintete alapján, Hannah
oldalát is fúrta. Artemiszben egy pillanatra az ütő is megállt. Nem
mondhatja el. Hiszen mindig is barátokra vágyott, nem szúrhatja most ezt el
azzal, hogy elmondja, ki is ő valójában. Otthon is ez volt a baj, mindenki tudta, hogy ki ő, és ezért
nem mertek semmit csinálni, nehogy kivégeztessék őket
érte. Mindenki a királynőjeként kezelte (bár az is volt, sőt,
még most is az), nem pedig barátjaként. Hirtelen egy gondolat hasított a tudatába. Mi van, ha nagynénje azért bánik vele úgy, ahogy, és az öccsével másként, mert fél tőle, mint
minden sellő otthon a mélyben? Érezte, hogy a könnyei pillanatokon belül
kicsordulnak, és ő nem fog tudni semmit se tenni ellene. A nagynénje volt az
első olyan lény, aki így viselkedett vele, még a hatalmas ősanya is tartotta
tőle a távolságot. Nyilván ugyanazért, amiért mindenki:
a rettegésből. Mosolyt
erőltetett az arcára, és felnézett.
- Halványlila hó
sejtésem sincsen - rázta a fejét.
- Lehet, hogy mágiakitörés volt. Az anyukám szerint a képzetlen
boszorkányok és varázslók erős érzelmek hatására önkéntelenül varázsolnak - osztotta meg
elképzelését a többiekkel Hannah.
- Pontosan, és mi még
képzetlenek vagyunk, és erős érzelmek dúltak benned a fiúk miatt – bólogatott egyetértően Nicole. - Bár én még sose láttam ilyen
erős kitörést.
- Én se.
- Én meg egyáltalán
nem éreztem, vagy láttam még - nevetett Artemisz.
- Az hogy lehetséges?
- kérdezte döbbenten Nicole.
- Fogalmam sincs. Az
is lehet, hogy volt, csak nem tudtam, hogy ez
volt.
A lányok egyetértően
bólogattak. Artemisz pedig kinyitotta a táskáját, és nekilátott megenni
az egyik csokiszeletét. Ez a varázslat most
jobban kimerítette, mint szokta. „Lehet, hogy azért, mert a felszínen vagyok, és meg a jogaromat
sem használtam, bár azt otthon is csak nagyon erős és nehéz varázslatokhoz
szoktam használni.” - töprengett. Ahogy a
táskája fölé hajolt, hogy elővegye a
teáját, amit a nagynénje csinált neki, előrehullott egy tincse. A gyomra görcsbe rándult. A haja kopottas és fakó volt. Pontosan
tudta, hogy ez mit jelent: haldoklik. Bár otthon a félvérűsége miatt úgy gondolták,
neki nem lesz ezzel gondja, úgy tűnik, tévedtek.
A palotában nem tudnának neki segíteni, hisz senkinek sem tudtak soha. Félt,
hogy mi fog történi, ha nem teszi meg, de attól még jobban félt, hogy mi lesz,
ha meg teszi, és ...
Hirtelen súly nehezedett a combjára. Lenézett, és Ciklont látta, ahogy dorombolva bújik hozzá. Amikor észrevette, hogy a lány figyeli, halkan
nyávogni kezdett. Artemisz felnézett, mert feltűnt neki, hogy túl nagy a csönd.
A másik két lány aggódó tekintettel figyelte.
- Jól vagy, Artemisz?
- pislogott rá Nicole.
- Hirtelen nagyon
elsápadtál - tette hozzá Hannah.
- Semmi bajom, csak
azt hittem, otthon hagytam az új nyakláncomat,
mert nem láttam a táskámban, de rájöttem, hogy még a kocsiban felraktam a
nyakamba - mosolygott, és megmarkolta az
említett ékszert. A két lány azonban láthatóan nem hitt neki. De, mivel kopogattak a kupé ajtaján, a figyelem
elterelődött róla. Az ajtóban egy mosolygós boszorkány állt, egy büfékocsit tolva maga előtt. Hannah és Nicole alaposan felvásároltak mindenfélét,
de Artemisz csak némi Bogoly
Berti-féle Mindenízű Drazsét vett, és óvatosan kóstolgatta. Hamarosan el
is felejtette korábbi aggodalmait, de a két lány tekintete alapján ők nem
igazán. Ennek az oka az lehetett,
hogy Artemisz éppolyan sápadt maradt, mint volt. Tudta jól a szabályt: ölj, vagy halj. A fennmaradó időben beszélgettek, majd mikor az egyik
felsőbb éves lány szólt, hogy öltözzenek, felvették a talárjaikat. Nem sokkal az
érkezés előtt Neville is visszatért átöltözni. Egy barna hajú, lapátfogú lány
is volt vele. Míg Neville benn öltözött, a négy
lány kint beszélgetett a folyóson.
- Hermione Granger -
mutatkozott be a barna hajú. A többiek szintén elsorolták a nevüket.
- Nahát. Potter? Azta, hisz egy könyv sem említi, hogy lenne még egy
Potter. Ez még sose fordult elő velem. Biztos elnéztem valahol, hisz, hogy
lehetne lehetséges, hogy egy ilyen név ne szerepeljen egy könyvben se - kezdte
hadarni, a három lány pedig elkerekedett szemekkel nézte, hogy mégis miként képes ilyen gyorsan beszélni úgy,
hogy közben érthető, és nagyjából értelmes marad a mondanivalója.
- A Potter egyébként
is híres név a varázslótársadalomban, de
az Artemisz nevet egy görög istennő viselte. Ha jól emlékszem, akkor a Hold és a vadászat szűz istennője
volt. Ráadásul, ha jól emlékszem, akkor nem fűződik a nevéhez túl sok pozitív mítosz. A nagy része egy önfejű, kegyetlen és
végletekig büszke nőt ábrázol. Nem tudom,
meg akartam volna-e ismerni az istennőt.
Artemisz lehunyt szemmel gondolkodott. Azelőtt sosem gondolkodott azon, vajon honnan jön a neve, amit az anyja
a felszíniek világából hozott a gyermekének. Nem kellett sokat várniuk, és a vonat lassítani
kezdett. Artemisz a gondolataiba merülve szállt be Nicole, Hannah és egy
ismeretlen fiú mellé, akit, mint
kiderült, Ernie McMillannek hívtak. Édességfalás közben sokat beszélgettek a többiekkel az
iskolai házakról, és remélte, hogy egy házba kerül útitársaival, de az öccsét is szerette volna közel
tudni magához. Később alig tudta felidézni a történteket. Emlékezett rá, hogy a hatalmas,
száztornyú kastély különös érzéseket ébresztett benne, de nem tudta, hogy milyeneket. Arra is emlékezett, hogy milyen közel volt a
vízhez, és mekkora fájdalom volt, hogy nem bukhatott alá. Megjegyezte viszont a
földalatti barlangból felvezető utat, hogy később visszataláljon Rémlett neki egy kis helyiség, ahová bevezették őket, míg be nem léphettek a Nagyterembe. Innentől váltak az emlékei tisztává. Nyilván minden
úgy lesz, ahogy ő akarja, elvégre mindig minden úgy volt, ahogy az neki tetszett. A süveg, amit a korábban Hagrid által bemutatott tanár, McGalagony
professzor tett le egy háromlábú székre, befejezte a dalát. A professzorasszony sorban elkezdett mindenkit kihívni. Hannah
kezdte, és Hugrabugos lett. Próbált figyelni, de
a jelenet nagyon
emlékeztette arra, amikor a palotában így hívták a színe elé járulókat, csak
akkor a másik oldalon állt. Látta, hogy az öccse mennyire izgul, ezért közelebb verekedte magát hozzá, és megszorította
a kezét. A fiú hálásan mosolygott rá, majd mindketten a kihívottat figyelték. Seamus Finnigan a
Griffendélbe került. Ennek Artemisz nem örült. A
fiú nem volt szimpatikus neki, de a ház igen, sőt, leginkább oda akart bekerülni,
még akkor is, ha Hannah máshova került.
Hermione is Griffendéles lett. Ezt az öccse mellett álló vörös hajú fiú nem
fogadta túl nagy lelkesedéssel. Neville szintén az oroszlánokhoz került.
- McLarka,
Nicole!
Nicole
remegve indult a szék felé. Nem kellett sokat várni, és a süveg felkiáltott:
- HOLLÓHÁT!
Artemisz megremegett, ez nem jó, ez nagyon nem jó, gondolta
magában. A névsor ment tovább, és ő szinte könnyezve követte a tekintetével a szőke lányt, aki még leülés előtt
küldött felé egy biztató pillantást.
- Potter, Artemisz! - kiáltotta a professzorasszony , majd összeráncolt szemöldökkel újra belenézett
a pergamenjébe. Artemisz gyorsan
elmormolt magában egy szépítő bűbájt, kihúzta magát, és az öccse nyirkos
tenyerét elengedve kisétált a székhez. Tátott szájak és kikerekedett szemek
követték a felszegett fejű lány útját. Mikor a boszorkány a fejére tette a süveget, az beszélni kezdett hozzá
halk, vékony hangon:
- Nocsak, észben és
tudásban igencsak bővelkedik, de nagyobb a bátorsága mégis, így legyen a
GRIFFENDÉL!
Artemisz nyugodtan felállt, és az asztalához sétált. Melegen
üdvözölték, de valahogy más volt. Nem félnek tőlem, döbbent rá. A szíve
elkezdett felengedni, úgy gondolta, most végre igazi gyermekként, tiszta lappal
indulhat. Küldött Nicole-nak egy mosolyt, majd az öccsére nézett, aki a széken
ült.
- GRIFFENDÉL! -
hallatszott. Az asztaluknál kitört az üdvrivalgás. Az öccse falfehéren huppant le mellé. Egy bizonyos Ronald Weasleyt
kitörő örömmel fogadott a fiú. Biztos barátok,
gondolta a lány. A beosztás után az igazgató szólt néhány szót, majd az asztal megtelt étellel és itallal. Artemisz mosolyogva
nézett az öccsére: ekkora kínálat még a
palotában is csak ünnepnapokon, vagy jeles alkalmakkor volt. Az étel mennyei volt, de Artemisz borzasztó fáradtnak érezte magát. A desszert eltűnése után az
úgy nevezett prefektusokat követve indultak a hálókörletükbe. Artemisz Neville mellett sétált, így amikor majdnem összeesett, a fiú el tudta kapni a karját. A klubhelységet egy Kövér
Dáma nevezetű portré őrizte. Hermioneval ment
fel a lányok hálókörletébe. Gyorsan
átöltöztek, és bezuhantak az ágyaikba. Az ajtótól jobbra indulva Hermione, Parvati, Lavender és Artemisz ágya kapott helyet. Artemisz behúzta
a függönyt, és utat engedve a fájdalomnak és a félelemnek álomba sírta magát.
Köszönöm, hogy elolvastad, és köszönöm a bétázást Flowery SD-nek és flowergirl-nek. A facebook csoport lehetősége továbbra is fennáll, ha valakit érdekel, akkor az kommentáljon. Remélem tetszik a történet, és elolvasod a folytatást is.
