– Üdvözöllek
ébren, Elizabeth – mosolygott rá Léa. Eliza mosolyogva bólintott
a királynőjének.
– Hogy hogy
ébren, hiszen eddig is fent volt! Illetve miért Elizabeth, amikor az ő neve
Samanta –kérdezte értetlenkedve Kendra.
– Éber
állapotnak vagy másként ébren létnek hívjuk, amikor egy szárnyaló olyan
állapotban van, amikor a szárnyai is elől vannak, vagyis amikor a szárnyalói
énje, tudata kerül előtérbe – kezdte magyarázni Léa a kis
lánynak – mikor közöttünk jár Elizabeth-nek hívjuk, így soha senki nem
jöhet rá a valódi személyazonosságára, vagyis biztonságban lesz mind ő, mind
pedig a családja. Illetve az is igényli a másik nevet, hogy a személyisége
eltér, egyéne válogatja, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben.
– Mi jelentene
ránk veszélyt? – jött az újabb kérdés, ezúttal Ary-tól.
– A mi világunkban
éppen úgy vannak rosszak, és gonoszok, mint minden más világban is –
mondta szelíden a nő.
A gyerekek még
rengeteg kérdést fel akartak tenni, de apjuk leintette őket, ő magának is volt
egy kérdése:
– Sam, vagyis
Elizabeth pálcájába, kinek a tolla fog kerülni?
– A sajátja, akkor
lesz a pálca a legerősebb. A pálcamagja, vagyis a toll, idővel tompítani fogja
a határvonalat a két személyiség között, de addig még talán évek vannak vissza,
és alig lesz észrevehető, de gondoltam szólok előre – ezután ismét a
szobában lévő másik szárnyalóhoz fordult – engedd el egy tolladat gyermek.
Eliza ismét lehunyta a
szemét, az arcán látszott a koncentráció, majd egy aranyszínű toll a földre
hullott. Léa gyorsan lehajolt érte, és elégedetten szemlélte, a hibátlan és
gyönyörű tollat.
– Ez
tökéletes lesz. Most pedig ülj le, mert egy haj tincsedre is szükség
lesz – a többiek értetlen tekintetét látva
elmosolyodott – így a pálca csak neked fog engedelmeskedni,
véletlenül sem kerülhet rossz kezekbe.
Eliza bólintott, és
némán helyet foglalt egy fotelben. Léa gyors mozdulatokkal, össze font négy kis
tincset, majd egy tör segítségével gyorsan levágta, végül mindkét végét össze
fogta egy-egy gumival. A tollat és a haj tincset egy kis bársonyszütyőbe rakta,
majd átadta azt Dumbledore professzornak, aki csak egy biccentéssel jelezte,
hogy át fogja adni Olivander úrnak.
- Köszönöm a segítséget Királynőm - mondta Eliza, és a helységben megfagyott a levegő.
– Sam, a hangod
olyan... – kezdte Ary.
– Fájdalmas – fejezte
be Kendra a mondatot.
Eliza bűntudatosan a szája elé tette
a kezét, és félve nézett Léara, ám a királynő csak mosolygott.
– Semmi baj, kedves, idővel meg
tanulod, hogy miként kell beszélni egy halandóval, mikor ébren vagy, addig meg
úgyis el kell rejtened a szárnyaid.
A kislány felkacagott. Mint ezernyi
ezüst csengő csilingelése, olyan volt a hangja. Léa mosolygott, de mindenki más
befogta a fülét, számukra a földöntúlian gyönyörű hang bántó volt, mint a
szilánkokra tört üveg karistolódása. Eliza ismét befogta a saját száját, majd
koncentrálni kezdett, hogy visszaváltozzon. A folyamat ismét aranyló fénnyel
járt, és hamarosan már mint halandó állt előttük. A kacagása folytatódott, és
ezúttal mindenki vele nevetett.
– Mért volt ilyen fülsértő a
nevetésed? – nézett James a nővérére, mihelyt abbahagyták a nevetést.
– Mert kicsi a
füled – válaszolta, és nyelvet öltött egyszem öcsére.
– Haha, de most komolyan. – Már
Ary is kérlelte.
– Valóban a fülméret okozza, a
mi hegyes fülünk másképpen dolgozza fel a hangot, mint a
tiétek – magyarázta Léa. – Másmilyen a tüdőnk is, hogy
alkalmazkodni tudjunk a magaslati levegőhöz repülés közben, ami miatt másmilyen
a hangunk is. Én sok gyakorlással megtanultam elmélyíteni annyira a hangomat,
hogy a halandóknak se legyen bántó. Idővel Sam is megtanulja.
Sam egy ragyogó mosollyal hálálta
meg a biztatást.
– Nekem mennem kell, de Sam, a
képzésed szeptembertől is folytatódni fog, az időpontokról majd Dumbledore
professzor tájékoztat.
A lány csak bólintott, nagyon remélte,
hogy nem lesz vége az edzéseknek, ha másért nem, akkor a barátai miatt is.
Damien és Geneviev a legjobb barátai voltak, amióta csak először a
szárnyalók világába belépett. A kis trió rengeteg kalandba és életveszélybe
került már most is, és tanáraik előre féltek tőle, mi lesz majd
a későbbiekben.
Léa után az igazgató is távozni készült,
hogy eljutassa a tollat Olivander úrnak.
– Holnap meg kellene látogatnotok
Garric-et a pálca fája kapcsán, addigra a toll is nála lesz – tette még
hozzá Perselus felé fordulva, majd ő is távozott.
Sam csendben gondolkodott az aznap
történteken, így alig vette észre, hogy az édesanyja melléült és átkarolva
magához húzta, majd finoman simogatni kezdte a haját, mint mindig, amikor a
valamelyik gyermekének szüksége volt rá. Sam pedig pillanatok alatt elaludt az
anyai szeretetben.
Másnap korán ébredt, és percekig
csendben nézte a baldachinos ágy függönyét, mely ezúttal sem volt összehúzva.
Már éppen visszaaludt volna, amikor hallotta, hogy a szoba ajtaja kinyílik.
– Ébren vagy Sam? – A
halk hang gazdája Ary volt.
– Igen, gyere nyugodtan.
Ary az ágyhoz sétált, és leült rá.
Pár percig csak szó nélkül figyelte a nővérét, majd bátorságát összeszedve
kérdezett:
– Miért nem mutattad meg eddig,
hogy milyen a szárnyalói kinézeted?
– Te is tudod, hogy nem
lehetett, a birodalomban háború dúl, senki nem tudhatja meg a másik énünket. Mi
sem tudhatjuk például Cassy földi énjét, nem szabad. Egyszerűen ez a szabály,
de ezt már Hermelénda is elmondta.
– Jó, rendben, de akkor most miért
lehetett mégis?
– Talán ez szükséghelyzetnek
számított. Más nem jut eszembe.
– És most már gyakrabban
láthatjuk? – kérdezte felcsillanó szemmel Ary, de nővére csak a
fejét rázta.
– Sajnálom, de nem.
Ary némán felállt, és kiment a
szobából. Nyilván megsértődött, gondolta Sam. Ő is felkelt, majd egy gyors
zuhany után nekiállt felöltözni. Pont végzett, amikor újabb kopogás hangzott,
ezúttal anyja lépett be a szobába.
– Lassan reggeli, és utána
indulunk – mondta, miközben adott egy puszit a lánya feje búbjára.
– Rendben,
anya – válaszolta mosolyogva Sam.
Nem sokkal később már mindenki lent
ült az asztal körül a reggelire várva. Amy nem is váratta meg a társaságot, már
hozta is a kását, az omlettet, a pirítóst és a többi finomságot. Mihelyst
minden elfogyott, Perselus átterelte családját a nappaliba, hogy ugyanúgy induljanak,
mint előző nap. Szerencsére ezúttal is zökkenőmentesen eljutottak a pálca
üzletig, ahol Ollivander úr már várta őket.
– Jó reggelt, már hozom is
a... – A végét azonban nem lehetett érteni, ugyanis elsietett hátra, de
hogy miért, azt nem tudni.
Végül egy dobozzal tért vissza,
amiből gyorsan elő is vett egy láthatóan kész pálcát.
– Este be is fejeztem, ugyanis
a toll döntött, és egyedül a bükkfát találta megfelelőnek, mást nem fogadott
el – magyarázta mosolyogva, mely öreg és ráncos arcán roppant furcsán
nézett ki. – 10 hüvelyk, rendkívül rugalmas. Vegye kézbe és suhintson
vele.
Sam úgyis tett, a pálca hibátlanul
simult a kezébe, mintha csak onnan nőtt volna ki. A dekorációját apró csillagok
és tollak kavalkádja adta, a vége pedig egy gyönyörű bimbóban végződött. Sam
nem ismerte fel, milyen virág lehetett, de attól még tetszett neki. Finoman
meglendítette, mire a végéből aranyszikraeső kezdett hullani, mindenki elámulva
nézte a jelenséget.
– Pompás, pompás, bár a
tulipánfavirág motívum nem tudom honnan jött, de a pálca készítés rejtélyes
dolog, a minta mindig magától vezeti a faragót, soha nem én döntöm el. Éppen
ezért olyan rendkívüliek. Alig várom, hogy lássam, mi lesz a
párosukból – mondta Ollivander úr, miközben holdszerű szemeit le sem
vette a pálcáról és Samről.
Amy megköszönte a segítséget és
kifizette a pálcát, majd a család hazaindult, Sam az új szerzeményével a
zsebében.
Otthon mindenki szétszéledt a ház
különböző részeire. Sam egyenesen a szobájába ment, hogy a pálcát a dobozával
az asztalára rakja miharabb. A könyvek arrébb rakása után talált hozzá elegendő
helyet. Lassan körbenézett a helyiségben arra gondolva, hogy nincs egy hónap és
indul a Roxfortba, utána pedig majd csak karácsonykor látja viszont a családját
és a szobáját is.
A szoba szellősen volt berendezve,
főleg a zöld színek domináltak benne lévén, hogy a lány mardekáros szeretett
volna lenni. Az ajtóval szemben volt a hatalmas baldachinos ágy egy kis
emelvényen, az egyik hosszabb falon ablakok voltak, kis leülős kuckókkal
kialakítva, az egyiken éppen akkor repült ki Héra, miután kapott pár falat
bagoly csemegét. A kalitka pont az ajtó mellett volt. A másik hosszú fal mentén
az asztal foglalt helyet, mellette a négy könyvespolc, majd a két nagy ruhás
szekrény, az egyik a mugli-, a másik pedig a boszorkányruháknak. A szoba szabad
területét az ágytól az ajtóig egy hatalmas, puha, ezüst szőnyeg foglalta el,
Sam erre dobta le magát a bájital tankönyvével együtt.
Az idő gyorsan telt, és amint eljött a
hétvége, Sam összeszedte egy hátizsákba az edzős cuccát, ugyanis ideje volt
indulni a Szárnyalók Akadémiájára egy újabb kiképzési hétre. Sam a nyári
szünetben is – mint máskor –, minden harmadik hetet az akadémián töltött. Amint
mindennel készen volt, lement, és várta az indulásra a jelet. A szalon most is
tele volt, ahogy a többiek várták, hogy elbúcsúzzanak egy újabb hétre
nővérüktől. Már Ary sem duzzogott, ő is szomorúan ölelte meg Samet jelezve,
hogy hiányozni fog neki a másik lány. Hamarosan megjelent a szoba közepén egy
rózsa, amely lassan a földre lebegett. Sam még egyszer végigölelt mindenkit,
meghallgatta az őt bajtól óvva intő szülői intelmeket, majd odalépett a
rózsához, és amint megfogta, már érezte is a mágia áramlását maga kőrül. Akár a
tenger, úgy ölelték körbe a lányt a mágia lágy hullámai. Lehunyta a szemét és
érezte, hogy a teste változni kezd, és mire kinyitotta a szemeit, már egy zöld
mező szélén állt, immáron szárnyalóként. Egyenesen a gyönyörű és modernizált
akadémiát nézte.
Bár az épület maga három emeletes
volt, mégis valahogy laposnak tűnt. A múlttörténeti órákról tudta, hogy a
szigetet varázslattal emelték, még az akadémiát alapító három hercegnő és a
királynőjük. Azóta persze az épület rengeteget változott, de a sziget nem. A
majdnem szabályos kör alakú sziget közepén helyezkedett el a vörös téglás
épület, melybe már özönlöttek befelé az érkező és kifelé a saját hetüket
befejezett, hazafelé igyekvő diákok. Sam, vagyis már Eliza éppen elindult
volna, amikor egy éktelen visítást hallott maga mögül, majd mielőtt megfordulhatott
volna, egy nagyobb súly a nyakába ugrott, mire mindketten a földön landoltak.
Eliza oldalra pislantva csak egy vörös hajzuhatagot látott, de már ebből tudta
ki lehetett a támadója. Geneviev, az idő úrnője.
– Gen, nem kapok levegőt – nyöszörögte
Eliza a másik alól fájdalmasan.
– Bocsánat, de úgy megörültem,
hogy megláttalak.
– Kicsi a rakást játszotok
lányok? – jött egy vidám, enyhén gúnyolódó hang a fejük fölül.
– Inkább segíts felállni a
gúnyolódás helyett, Damien – kérte Eliza egy sóhajtással.
A fiú csak vállat vont, és lehajolva
egy-egy mozdulattal talpra állította a két lányt. Eliza ránézett legjobb
barátaira, akik az akadémián töltött első nap óta mellette álltak, és
elmosolyodott. Geneviev porcelánfehér bőre erős kontrasztot alkotott az arcán
tündöklő ezernyi szeplőkkel, a tűzvörös ajkakkal és a csokoládébarna szempárral.
Hármójuk közül ő volt a legalacsonyabb és a legsoványabb is, és ő volt az, aki
a triót ilyen erősen összekötötte. Néhány évvel korábban egy kalandjuk igen
csúnyán sült el, és Geneviev kis híján belehalt, a túlélését annak köszönhette,
hogy mindkét barátja adott neki vért, ezzel pedig vértestvérek lettek,
mindörökké elválaszthatatlanok. Gen érezte, ha a másik kettő bajba került,
Eliza és Damien pedig azt, ha Gen került veszélybe. Damien fekete szárnyai
kitűntek a két lány aranyszárnyai mellett. A fiú bronzosszőke haja kuszán
meredt mindenfelé, szemei ezüstszürkén csillogtak hosszúkás fehér arcában.
Sokszor amolyan nagy testvér szerepet töltött be, ahogy próbálta a két lány
kalandvágyát és vadságát ellensúlyozni.
A kis csapat beszélgetve indult el
az akadémia felé. A téma leginkább az volt, hogy vajon mi mindent fognak azon a
héten tanulni, főleg gyakorlati órákból. Az akadémia gyakorlatai oktatása az
alapmágiát és a specifikust egyaránt tartalmazta, valamint a repülés és harci
órákat is. A harci órákon három felé voltak osztva attól függően, hogy közel,
közép vagy távolsági harcosról volt szó. Damien középharcos volt, a
specialitása pedig a dobócsillagok voltak, Geneviev íjászként távolsági harcos
volt, Elizabeth pedig Léa után a legkiválóbb közelharcos volt. Az ő fő fegyvere
a lándzsa, mellyel, verhetetlen párost nyújtottak, bár a puszta kezesharcban se
akadt sok riválisa, de a legerősebbek mégis együtt voltak. Olyankor még maga az
igazgatónő sem tudta őket legyőzni, legalábbis mindhármukat egyszerre biztosan
nem.
Az épülethez érve megrohamozták a
szobáikat. Minden diák saját szobát kapott az ott töltött hétre, így meg volt a
saját birodalmuk. A tanév ideje alatt azok a diákok, mint Eliza és két barátja
is, akik alapvetően magántanulók voltak, az egész tanévet az akadémián töltötték.
A lány erre gondolva nem aggódott annyira, hogy mennyire fog hiányozni az
anyjának, apja úgyis vele lesz, mivel a Roxfortban tanít, hiszen az asszony már
megszokta, hogy csak hétvégénként jár haza legidősebb csemetéje.
– Furcsa lesz, hogy
szeptembertől nem ide járunk majd – jegyezte meg halkan Damien,
amikor már az ebédlő felé tartottak.
– Nekem is hiányozni fog az
akadémia – bólogatott Eliza.
– Bezzeg rám még egy év vár
itt – sóhajtott szomorúan Gen. – Hogyan fogom kibírni
nélkületek?
– Ne aggódj, majd mi is jövünk
néha, nekünk is kell az órákra bejárni, tudod jól – mondta
Eliza. Bár azt egyelőre el sem tudta képzelni, hogyan fognak egyszerre két
iskolában is teljesíteni.
Az ebédlőbe érve a konyhásnőtől
megkapták a saját adagjukat, majd leültek a szokásos helyükre, az egyik négyfős
asztalhoz. A beszélgetés evés közben elhalt és utána is immár az udvaron is csupán
csak az elmúlt két hétről esett szó. Vacsora után pedig hamar nyugovóra tértek,
ki-ki a saját szobájában.
Másnap reggel korán kezdődött a
reggeli edzés. Két kör az iskola körül, majd erőnléti tornagyakorlatok, az
étkezés után már indulhattak is a közelharci órára. Az óra szokás szerint
egyéni bemutatóval kezdődött, majd jöhetett a párosharc. Két részre lett osztva
az osztály, és megkezdődhetett a csapatok összecsapása. Az iskola mögött lévő
udvaron elhelyezkedő edzőpálya két oldalán felsorakoztak a húsz fős csapatok. A
szabályok egyszerűek voltak. A szárnyak és a mágia használata tilos volt, aki
harcképtelenné vált, az kiesett, onnantól a gyógyítók foglalkoztak velük. Az a
csapat nyert, akinek utolsó tagja maradt harcképes.
Eliza első ellenfele egy magas, szőke,
barna szemű lány, Kelly lett. Párszor már váltottak szót egymással, és tudta,
hogy közelharcos, de egyébként neutrális volt a viszonyuk. Eliza kedvenc
taktikája a kivárás vagy a kifárasztás volt, és most is ezeket akarta használni,
de Kelly villámháborúba kezdett. Láthatóan minél gyorsabban be akarta fejezni,
Elizának pedig alkalmazkodnia kellett. Végül egy jól irányzott rúgással egy
oszlopnak küldte, aminek a tövében a szőke lány eszméletlenül maradt, ami azt
jelentette, hogy kiesett. Ő volt a legelső, így az első pont Eliza csapatáé
lett. Ám nem örülhetett egy pillanatig sem a sikerének, már hallotta is Damien
kiáltását:
– Liz! Mögötted!
A lány éppen hogy ki tudta védeni az
ütést, de még így is jó pár métert csúszott hátra. Az alkarja a védőöltözet
ellenére is sajgott ott, ahol az ütés érte, és a támadója, egy idősebb fiú,
ismét felé tartott. Eliza taktikát váltott, és a kitérés vagy védekezés helyett
kihasználta a fiú erejét, és a feje felett átugorva a másik lendületét,
még mielőtt megfordulhatott volna, egy erős hátba rúgással is
megtoldotta, mire amaz fejjel előre nekiment az iskola falának, így ő is
elájult, vagyis kiesett. Ez így ment diákról diákra, míg Damien is kiesett
három az egy ellen harcban. Miután a
hármas két tagját Eliza kiütötte, ketten maradtak Gennel.
A harc gyors és kíméletlen volt, Gen
addigra elfáradt, és Eliza támadása azonnal kiütötte pont, mint az elején
Kellyt.
Az ebéd után mehettek elméleti órákra,
ahol először a kiejtést tanulták, vagyis amibe Eliza is belefutott, hogy
figyelnie kellett a halandók előtt a hangjára. Ezután jöhetett a következő óra,
ami a Múlttörténet volt. Az óra izgalmas volt, ugyanis párokba osztották őket,
hogy közösen adjanak elő a pénteki órán egy adott témakörben. Eliza párja Maria
lett, egy kedves, kicsit duci, hosszú, fekete hajú lány, nagy barna szemekkel,
aki rajongott Damienért. Apropó Damien, az ő párja Max lett, a fiú, akit
délelőtt Eliza úgy kiütött, hogy se az előző órán, se ebédelni nem volt. Eliza nem
igazán örült a párosításnak, semmi kedve nem volt hallgatni a másik lány
ömlengését a legjobb barátjáról. Mikor megkapták a témákat, már nem érdekelte,
kivel van párban, ugyanis a téma a jelenleg is folyó fekete-fehér háború
kirobbanásának oka volt. Damienék ezzel szemben azt kapták, hogy a négy
hercegnő rendszerének kialakulásáról adjanak elő. A témakörök kiosztása
véletlenszerű volt, így a két fiú hiába húzta a száját, a témájukon nem tudtak
változtatni. Az óra után Maria és Eliza összeültek és nekiálltak megírni az
anyagot, amire Eliza jól emlékezett. De hogyan emlékezhet egy tizenegyéves
kislány a többszáz éve tartó háború kitörésének körülményeire?
Bétázásért köszönet Agnesnek.
